Hol ér véget a fogyókúra és hol kezdődik az életmódváltás?

35 éve, amikor először férjhez mentem, 36-os ruhákat hordtam. Nem sportoltam rendszeresen , ettem, ami szembe jött. Akkori családomban, akik közt éltem, évente 2-3 disznóvágás adta a konyha alapanyagainak jó nagy részét. Jött a szalonna, a töpörtyű, húsvétkor a sonka, természetesen nem vágtuk le a zsíros részt sem róla. Zöldpaprikával, finom, s bőségesen fogyasztott friss kenyérrel. Naponta…este, vacsorára, nem figyelve, hány óra is van. Terhességeim alatt nagyon sokat híztam, de a gyerekek egy éves korára a kilók maguktól leolvadtak rólam.

Negyven után észrevétlenül változtak meg a dolgok. Az évek rohantak, s én szakmai pályafutásom csúcsán – nagy projekteket vezetve – nem nagyon figyeltem magamra.

Az ötven a hátsó ajtón kopogtatott, meghagyva az illúziót, hogy még visszafordíthatóak a dolgok…a plusz kilók már ott csücsültek a derekamon, de minden nap úgy gondoltam, holnaptól mozgok majd, s visszaáll a rend.

Csakhogy a holnap soha nem érkezett el, minden nap ma volt, s én vártam a csodára. Teltek az évek, s az évekkel gyűltek a kilók. Pontosan emlékszem, minden aggódó gondolatra, félelemre – jaj, csak x kg fölé ne menjen a súlyom!

S pontosan emlékszem minden kipróbált – őrült, s kevésbé őrült – fogyókúrára. A 600 kalóriás akupunktúrásra, amely alatt a családom elkerült, hisz szétvetett az ideg – na és emlékszem a plusz kilókra is, amelyek pár hét alatt az eredeti súlyom fölé vitték a mérleg mutatóját. Emlékszem a csodaszerekre, melyekre ezreket költöttem, s a végén a kukában landoltak. Szerencsére belőlük nem próbáltam ki sokat. Valahogy nem hittem bennük. Nem hittem, hogy nélkülem is működik a dolog. Nem hittem, hogy erőfeszítések nélkül megoldódik a fejem fölé tornyosuló probléma – a saját súlyfeleslegem. Most, hogy ezt leírom, felötlik bennem egy fotó, amelyen egy zsírhalommal szemlélteti valaki a súlyt, amit addigra én is magamon cipeltem. Együttérzéssel gondoltam a szívemre, de még mindig nem tettem semmit. De legalább felhagytam az értelmetlen, kudarcba fulladt fogyókúrákkal.

Vágyakozva néztem a korombeli, vékony nőket, s persze azzal vigasztaltam magam, hogy ők meg majd csúnya öregasszonyok lesznek – mert a lelkünkben lakó gonosz kis manónak is kell valami öröm 🙂

Aztán egy reggel felkeltem, s ráálltam a mérlegre. Amit láttam, az egy hatalmas pofonként hatott rám. Vagy inkább egy gyomrosként.

Mintha gyomorszájon vágtak volna.

Tudtam, ma van az a holnap….eljött az idő, hogy rendet tegyek az életemben, s vállaljam végre a felelősséget a saját testem állapotáért.

Ahogyan meghoztam a döntést, azonnal meg is jelent a megoldás ( Milyen érdekes, ugye?) – ez volt a Testszerviz program.

A Testszerviz mára már nem egy program az életemben, hanem maga az életmódom. A mindennapjaim.

Nem cél, hanem keret a céljaimhoz, melyek kitűzésében sokkal bátrabb vagyok már.

Újra megtalált lehetőségek, olyan szokások kerülhetnek vissza az életembe, amelyeket a súlyfeleslegem miatt rég el kellett hagynom. Pl a hosszú kerékpártúrák, a futás.

Aki vékony volt, majd elhízott, pontosan tudja, mennyire nehéz csinosan felöltözni túlsúlyosan. Mennyire nem tart lépést a divat a nők derékbőségével. Milyen sokszor maradtam otthon jó programokról, mert elkeserített az ötödik, hatodik ruha felpróbálása után, hogy nem érzem semmiben jól magam!

Na és ami a fejemben lezajlott! Ráismersz Te is? Egyszer csak hatalmába kerít a kétségbeesés, hogy nem tudod uralni a folyamatokat, melyek alakítják a testedet.

Az elvesztett remény, hogy lehet ez másként is. Ajaja, mennyire nyomasztó!

Csodálatos, hogy mindezt magam mögött tudhatom!

Csodálatos, hogy kinyílt a világ, hogy pár hét alatt egyszer csak megváltoztak a dolgok.

Szinte észrevétlenül eltűntek a kilók, s velük együtt a reménytelenség, a kétségbeesés, a hitetlenség.

Miért vártam ennyit az életmódváltással? – most már nem nagyon értem.

Gyanítom azért, mert azt hittem, egyedül vagyok a feladatra, s az megoldhatatlannak tűnt.

Mára tudom, mennyit segít egy támogató rendszer a háttérben.